36.rész

.:: Jazz szemszöge ::.

Két hónap elteltével rá kellet jönnöm, hogy elégé megkedveltem Bradet és Carlost az öcsikéjét, jah igen Carlos egy évvel fiatalabb nálam, pontosabban 17 éves a srác. Brad 20, igen neki a legjobb csak két év van köztünk. Az eltelt két hónapban megtudtam dolgokat, azt hogy akiről azt hittem a pasim nem is az, most arra a fiúra célzok, akivel a plakáton voltam, de lehet, hogy ismét tévedek. Brad és köztem az egyik alkonyatnál elcsattant egy csók és igen azt a csókot nem bántam meg (ennyit arról, hogy csak barátok) szerintem Carlos egy kicsit nagyon féltékeny, mert mindig azt nézi mibe segíthet, szegény srác nincs barátnője, pedig helyes is okos is és nem is tapló.

A programjaink nem voltak túl zsúfoltak, mert Carlos kimenőt  kért a suliból, így ő sem járt be tanulni. Brad a helyi sport üzletben segítőkezet én meg ültem otthon vagy az állatkertben. Tényleg állatkert. Egy emlék kép ugrott be, amikor múlt héten ott jártam. Nem volt teljesen tiszta, de a semmitől több volt.

Én és az a barna hajú lány egy madáras helyen lehettünk, mert a kezembe egy papagáj volt, akit ő Polly-nak hívott. Nagy mosolyra húzta száját, olyan, mintha a kis kori legjobb barátnőm lenne, de a nevét még most sem tudom.

Eszembe jutott még még pár emlék, de csak egy név maradt meg Tyler, remélem ez a név fontos az életemben és lesz valami nyomom, hogy ki is vagyok igazán.

- Fényképezd le és nézd azt. - tette hozzá, az a lány aki már emlék képeimben szerepelt.
- Ez mi? - kérdeztem egy dobozra ami az anyós ülésen volt.
- Ajándék. - mosolyogót ravaszul.
- Nyisd ki! - szólalt meg egy papagáj.
- Imádlak!- öleltem meg a kék szemű szépség láttán, aki rögtön nyálas csókkal köszöntött.
- Fanta! Fanta, lesz a neve.
Ezek szerint van egy kutyusom, akit nem tudom mióta nem láttam. Egy másik elmék is beugrott, itt szerepelt a név Tyler.

- Még is mit képzel? - ordítottam el magam, miután kiszálltunk a kocsiból és megállapítottuk, hogy nem lett semmilyen sérülés. Fanta és Alex is megúszták, de a kocsi. 

- Mit képzel magáról? - kérdezte a barátnőm vagyis asszem a barátnőm.

- Szívi hát te itt vagy, tegnap olyan csúnyán bántál velem. - közeledett felém Tyler, bár nem értem ezt az emléket. Tyler-rel nem ez az egyetlen emlékem amire tényleg emlékszem azt tudom, hogy laktam nála, hogy ismerem még valahonnan, de a vezeték nevére már nem igazán emlékszem.

Viszont a lány, aki emlékeim halmazában gyakran feltűnik fájdalmat is okozott nekem.

A szülinapom egy nyári napra esik és emlékeimben akkor hagy el az a lány köszönés nélkül. Én az ablakból néztem és sírtam, nem tudom hova ment vagy merre a kapun sétált kifelé, mikor ordítottam az ablakból, hogy "Állj meg! Veled megyek. Kérlek!" - de őt nem érdekelte és elment a kocsival, elhajtott én az ablakon ültem és emlékeim szerint megcsúsztam, egy férfi ragadta meg a kezem, hogy az életem megmentse. Ordított velem, nem tudom ki volt csak azt, hogy nem érdekelt. Az arcomon könnyek folytak végig és közöltem vele, hogy utálom és utálni is fogom, mert elment az egyetlen ember, aki valamennyire is szeretett. Ellöktem a pasast és elrohantam egy erdős helyre, hol eső kapott el. Ez volt a szülinapom, a 17. sose felejtem el. Fájdalmas érzés kapott el az emlékeimnél.

 A gondolataimból az egyik fiú zökkentet ki (kiderült, hogy gyakran filózok).

- Kristine, mi lenne, ha elmennénk valahova. - jött oda hozzám Carlos.

- Ez jó ötlet, hova menjünk?

- Nem tudom, gondoltam te tudod, csak sétálni. Emlékszel már az életedre?

- Igen van amire, de nem sok mindenre egyetlen egy nevet tudok Tyler.

- Próbáljunk rá keresni?

- Az jó lenne. - amint ezt kimondtam felment internetre és neki álltunk keresni Tyler nevű embereket. Texas-ban nem találtunk, de lett végül olyan, aki az én leírásaimnak megfelel a facebook-on. Tyler Bolton.

- Megtaláltad! - öleltem meg.

- Igen. - mosolygott elégedetten, erre a jelenetre Brad lépet be, aki egy csókkal köszönt nekem, tehát tényleg a barátnője lettem.

- Sziasztok! Ő ki?

- Az emlékem. - mosolyodtam el büszkeséggel teljesen.

- Értem. Lefordítanátok?

- Le. Egyszerű. Kristine-nek emlékeiben gyakran van egy srác Tyler és most megkerestük. - világosította fel a Bátyát Carlos.

- Értem. Akkor megkeressük rendben?

- Rendben. - válaszoltam neki - Köszönöm fiúk.

- Most elmegyünk a rendőrségre és keresünk róla még infókat. - mondta Brad.

- Az jó lesz. - mosolyodtam el.

Elmentünk a rendőrségre kiderült, hogy Los Angeles-ben lakik a titkos személy az emlékeiből, nem akartam egyedül elindulni, így Brad és Carlos is neki állt csomagolni.

- Fiúk ez igazán nem szükséges. - mondtam, mert féltettem Elishabetet.

- De én szeretném. - makacskodott Carlos.

- Anyát tényleg nem kellene itt hagyni. Én maradok. Nem baj? - nézett rám a barna szemeivel.

- Nem. Jobb így. Carlos akkor pakolj.

- Rendben.

- Ki viszlek titeket a reptérre. - ajánlotta fel Brad, mert már Carlos elviharzott pakolni. Én elköszöntem az édesanyjuktól és megköszöntem mindent.

- Aztán ígérd meg Kristine, hogy meglátogatsz minket. - szipogta az asszony.

- Ígérem. - öleltem át még egyszer. Brad búcsúzás kép megcsókolt és megölelt.

- Hiányozni fogsz. Lara, Kristine. - kacsintott.

- Te is nekem. De indulni kell. - mondtam és beültünk a kocsiba. Az út csendben telt, mert mindenki szomorú volt. Én is, de izgatott is, hogy végre van valami nyom, hogy ki is vagyok.

- Viszlát. - köszönt el Carlos a bátyától, mikor a repülőtérnél búcsúztunk.

- Légy jó öcsi és vigyáz Kristine-re.

- Úgy lesz.

- Remélem még látjuk egymást. - nézet rám Brad.

- Biztosan. - öleltem át.  Ő elhajtott, mi fel szálltunk a gépre. Az utazás alatt beszélgettünk. Nem volt újabb emlékem. Csak az érdekelt ki az a Tyler Bolton és ki ő az életemben. Az út nem volt olyan hosszú, de a leszállás pillanatában lefagytunk rendesen.

" Biztonsági öveket becsatolni! Pár percen belül megérkezünk New York-ba."

- New York??? - kérdeztük egyszerre Carlossal.