Harmadik Évad 7. rész

.:: Louis szemszöge ::.

- Te. - mondta Zoe majd meghúzta a ravaszt.

- Véged ribanc. - mondta valaki hátul. Odakaptam a fejem, meghúztam a ravaszt, de későn. Ellötte a golyót. Mex fellökte a gazdáját és az ő első jobb lábába fúródott be a golyó. Zoe-ra esett. A "csata tér" közepén feküdtek. Ahogy eldördült a három lövés megjelentek a többiek. Letartoztatták az életben maradt nyolc személyt, majd azonnal Zoe-hoz rohantam. Közben a mentőknek szóltam.

Mex rajta feküdt és nagyokat szuszogott. Óvatosan Zoe mellé fektettem, majd a hátárra fordítottam Z-t, hogy a kés ne sértsen még több szövetett.

- Köszönöm. - simogattam meg Mex fejét. 

Ha ő nincs akkor még remény sem hogy, meg lehet menteni.

- Zoe kicsim, nem hagyhatsz magamra. - mondtam neki, miközben adtam egy csókot élettelen ajkaira.

Tiszta vér volt a ruhája, meg a kezem is olyan lett, de nem érdekelt. Megjelentek a mentősök. Zoe a hordágyra tették, én meg Mex-et vittem magammal.

- Uram, kutyát nem hozhat fel a mentőre. - mondta az egyik.

- Nem érdekel, ha ő nem mente meg a feleségem. - mondta dühösen.

Bele törődtek. Mex-et Z lábához tettem. Egész út alatt próbálták stabilizálni az állapo+tát. Az egyik nő, meg Mex-et vette kezelésbe.

Ahogy megérkeztük, már tolták is be őket a műtőbe. A főorvos felesége állatorvos így őt riasztották.

Kint ültem és vártam, kijött egy nővér. Mex nyakörvével, meg Zoe gyűrűjével. Váltam a megváltóra egy nővér vagy egy orvos személyébe. Több órát ültem ujjam tördelve, de semmi. Csak pár beteg ment el előttem. Meg a telefonom folyamatosan rezgett. Egyszer a nyakörvet forgattam a kezembe. Megfigyeltem rajta a medált, amin a név meg a lakcím van felgravírozva az egyik oldalára. A másikra meg a száma. Amivel be lehet azonosítani, hogy a rendőrségen ki kutyája is. Máskor meg a gyűrűt. Az arany gyűrűben volt egy kicsi gyémánt, minden mozdításra megcsillant, bele volt gravírozva a házasságunk dátuma meg a nevünk. Az enyém belsejébe is benne van.

Hirtelen kinyílt az ajtó és az orvos jött ki rajta. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.

- Menjen haza. - mondta érzéstelen arccal.

- Mi van velük? - kérdeztem könnyeim visszanyelve.

- Nem hazudok. Semmi jó. A gépek tartják őket életbe. - ahogy mondta nekem úgy eredtek el a könnyeim.

- Mennyi az esélyük?

- Nagyon csekély, menjen haza próbáljon meg aludni. Amint van valami azonnal hívjuk. - veregette meg a vállam, majd bement ahonnan kijött.

Nem akartam senkivel sem beszélni. Nem akartam, hogy haza vigyenek. Sőt haza sem akartam menni. Olyan helyen akartam lenni ahogy Zoe, feleségem nem jut az eszembe. De nincs, az nem létezett, számomra. Ahogy lassan lógatott fejjel lépkedtem próbáltam gondolkodni. Semmit nem értem el vele.

Amikor megpillantottam a házunk körvonalát. Könny szökött a szemebe. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól és bevertem volna a kezem a falba, hogy a fizikai fájdalom elterelje ami a fejembe folyok.

Beléptem és próbáltam magam tartani. De meddig?

- Louis? - jött ki Iza. - Mi van? - kérdezte adódva. Látszott a szemén, hogy sírt.

Nem tudtam beszélni. Nem vagyok rá képes. Ahogy mentem befelé láttam ahogy az egész csapat a kanapén nyomorog, hogy megtudja mi van. A családunk.

- Apa. - futott oda Lucas, majd megölelte a lábam - Anya hol van? - kérdezte, mire minden erőm elszállt. Az a maradéknyi is.

Összerogytam a mögöttem lévő fotelra és próbáltam normalizálni a légzésem.

- Gyere Lucas. Ideje lefeküdni. - mondta Iza miközben felvette a kezében Soffy-t, aki már bóbiskolt. Majd Lucas kezét is megfogta és felvezette.

- Louis mondj valamit. - emelte fel a hangját Jazzy.

Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta.

- Jazzy nyugi. - mondta neki Bleake.

- Nem tudom mi van a nővéremmel. - akadt ki.

- Holnap minden kiderül. - mondta Bleake.

Ahogy kimondta a holnapot előre dőltem a térdemre és bőgtem. Szó szoros értelembe, mint egy kislány. Valahogy helyre jött a légzésem, majd ott hagytam őket, képtelen vagyok beszélni. Felmentem a szobámba. Úgy ahogy voltam befeküdtem az ágyba. Nem érdekelt, hogy a ruhám véres, Zoe vére van rajta, legalább így velem van. Nem érdekelt, semmi. Magamhoz öleltem a párnáját, majd beszívtam az illatát.

- Nem hagyhatsz magamra. Te nem teheted velem. Mihez kezdet nélküled szerelmem?  - mondtam zokogva.

Semmit nem aludtam. Nem is akartam, de tudni sem tudtam. Csak a telefon figyeltem, és vártam a hívást, közben meg imádkoztam, hogy jó hírekkel szolgáljon az orvos.